Magyarországon az egyik rák elleni alapítvány kutyája szerzett hírnevet azzal, hogy csaknem csalhatatlan pontossággal felismeri a tüdőrákot. Panda, a hároméves border collie a Kutyák a Rák Ellen az Életért Alapítvány gyömrői rendelőjében 99 százalékos biztonsággal jelzi a tüdőrákot, míg a mellrákot 88 százalékos pontossággal szagolja ki a betegektől vett levegőmintából. Az olcsó, egyszerű és bárki számára igénybe vehető módszer további nagy előnye, hogy általa már korai szakaszában felismerhető a rákbetegség.

De nem csak kutyák, macskák is képesek csodálatos, olykor bizarrnak tűnő teljesítményre - példa rá Oscar. Az amerikai cica különleges adottsága a gyógyíthatatlan betegségekkel foglalkozó David Dosa-t is ámulatba ejtette. Úgy gondolja, Oscar igazán attól értékes, hogy jelenlétére akkor lehet számítani, amikor mások elérkeznek életük legnehezebb fejezetéhez: a halálhoz. "Az emberek vigaszt merítenek abból, hogy ez a kis állat ott volt, amikor szerettük távozott az élők sorából. Ott volt, amikor ők nem lehettek ott" - magyarázza.

A Reuters hírügynökség riportja szerint a 37 éves geriátriai professzor a Rhode Island-i Providence egyik idősotthonának, a Steere House-nak harmadik emeletén dolgozik, ahol a súlyos demenciás betegeket ápolják. Rendszerint ez jelenti az utolsó állomást azoknak az embereknek, akik már olyan állapotban vannak, hogy nem tudnak beszélni, nem ismerik fel hitvesüket, és emléktöredékekben elveszve töltik napjaikat. Volt idő, amikor attól tartott, hogy a családokat elborzasztja a baljós "bundás Kaszás", főleg azután, hogy Oscart híressé tette a New England Journal of Medicine című szaklapban, 2007-ben megjelent cikkében. De nem így történt, sőt voltak olyan családtagok, akik még gyászbeszédükben is megemlékeztek a vigaszt nyújtó, nyakában kék szalagon kis csengőt viselő lényről.

Alcím: Szereti, ha vakargatják a nyakát

Oscart, a fehér-szürke cirmost 2005-ben, hat hónapos korában fogadta örökbe egy állatmenhelyről a Steere House, mert a személyzet úgy gondolta, hogy háziállatokkal tehetik otthonossá az intézményt. A kis jövevények játszottak a látogatóba érkező gyerekekkel, felvidították a személyzetet és a betegeket. Egy évvel később az orvosok és a nővérek arra lettek figyelmesek, hogy Oscar kórteremről kórteremre jár. Megnézte és megszaglászta a betegeket, de csak ritkán töltött huzamosabb időt velük - kivéve azokat, akik az utolsó óráikat élték. Megérzése olyan pontos volt, hogy a személyzet tudta: ha Oscar elnyújtózik egy beteg mellett, ideje felhívni a családtagokat. Ha nem engedték be a haldokló szobájába, megpróbált bejutni, kaparta az ajtót és a falat.

Az ápolónők egyszer betették egy olyan beteg ágyába, akiről úgy gondolták, hogy elérkeztek végórái. Oscar azonban leugrott, és egy másik beteg mellé kuporodott. A személyzet biztos volt benne, hogy a macskát ezúttal cserbenhagyták megérzései, de kiderült, hogy előrejelzése ezúttal is pontosnak bizonyult. Az első beteg két napra rá erőre kapott, míg a másik - a személyzet számára váratlanul - meghalt. Oscar később az életben maradt beteg mellett is virrasztott, amikor annak ütött az utolsó órája. Mégpedig önként, minden ráhatás nélkül.

A kandúr és az őt híressé tevő professzor viszonya kezdetben nem volt felhőtlen. "Amikor először találkoztunk, megharapott. Évekbe telt, mire összebarátkoztunk" - meséli Dosa, hozzátéve: Oscart nem kápráztatta el a hírnév, sőt egy kicsit barátságosabb is lett, imádja, ha nyakát vakargatják; szeret szunyókálni, jóllehet napjai nagy részét most is azzal tölti, hogy kibámul az ablakon.

A professzor könyvében nem elemzi tudományos szempontból Oscart, bár megfogalmaz egy olyan elméletet, amely szerint a macska valójában azokat az ápolónőket utánozza, akik felnevelték - vagy pedig érzi a szövetelhalás jellegzetes szagát, mint egyes kutyák, amelyek kifinomult szaglásuknak köszönhetően felismerik a daganatos betegségeket.

"Nem hiszem, hogy Oscar különleges, inkább különleges környezetben él. Az állatok képesek olyan dolgokat észrevenni, amelyeket mi nem, és tudják, mikor van rájuk szükség" - fejtegeti Dosa, megemlítve a földrengést előrejelző halakat is.

A professzor könyvének egyes elemei kitaláltak, jóllehet a megkérdezett családtagok nevei és történetei igazak. Egyikük, Donna Richards arról beszélt neki, hogy bűntudata volt, mert az anyját idősek otthonába adta, és bűntudata volt azért is, mert nem látogatta eleget. Ha meg az anyjával foglalkozott, akkor az zavarta, hogy lemarad kamasz fia úszóversenyéről. Amikor anyja haldoklott, éjjel-nappal ott ült az ágya mellett. Három nap után az egyik ápolónő azonban rábeszélte, hogy menjen haza, és pihenjen egy kicsit. Rossz előérzete dacára Donna Richards beleegyezett.

Anyja nem sokkal később meghalt, ám az utolsó órákban sem maradt magára: mellette volt Oscar.